Mindig próbálom a környezetem is szépíteni, alakítani és jobbá tenni. Az embereket nem. Maximum örülök, ha példamutatással úgy érzik, hogy követnek és hallgatnak rám, ha tanácsot kérnek tőlem. De kényes vagyok a környezetemre. Kevés időm van piperézni, ezért mélyen érint, ha tőlem kívülállók tönkreteszik azt, amit én órákon át szépítgetek. Csak úgy, hobbiból. Főleg, ha még ezt a békát le is kell nyelnem ráadásul tehetetlenül.

Furcsa dolog az értékrend. Mindenkinek más a fontos.

Én pl. nem tudok csúnya környezetben élni, dolgozni. Ezért sok energiám megy el arra, hogy tiszta és rendezett helyen éljek.

Messze nem érdekelnek az új kütyük, a nagy tévék, sokkal több öröm, ha szépen terem a kertben a paradicsom és sikerül vegyszer nélkül megvédjem a kártevőktől.

Míg mások karácsonykor tülekednek a sokezredik tök felesleges kacatért a boltokban, addig én azon gondolkodom, hogy mit készíthetek kézzel azoknak, akiknek ajándékot kellene "venni". Egy időben drága kollégáim voltak a tesztalanyaim, mert már októberben bonbont készítettem, hogy mire jön a karácsony, tökéletesek legyenek az ajándékba adottak. Nem tusfürdőt kap nálunk senki vagy 20. zoknit nyakkendővel.

Aztán itt ez a "szegény gyerek" vonal, amit az egyik céges oldalon írtam ki már magamból: ahol nekem érték a természet ismerete, míg más sajnálja azt a gyereket, aki picit (vagy nagyon) koszos lesz sarazás közben. Pedig ember még nem jutott előre azért, mert semmitevőként, burokba csomagolva élte életét, aki azt hiszi vákuumzacskóban terem a csirkemell (lábak és toll nélkül persze).

Most, hogy lassan két hete nyom minket ez a forróság, a ház is felmelegedett, nehezen alszunk, nehezen gondolkodunk, mindenki nyűgös és még jobban megmutatkoznak a fontos dolgok.

Mi lehet a fontos?

A nyugalom. A tisztelet. Hogy tiszteljük a másikat annyira, hogy a munkáját nem tesszük tönkre szándékosan. Vagy szemet hunyva.

Vajon hányan élnek úgy a világban, hogy csendben csak tűrnek és a hangjukat sem merik felemelni? Én ma felemeltem már. Mert tisztelem magam és a környezetem annyira, hogy nem hagyom szó nélkül, ha valaki vagy valami rongál szándékosan.

Vajon hányan nézik végig egész életükben azt, hogy feketebárányok a gondolkodásmódjuk miatt? Mindig feketebárány voltam. Iskolás koromban is, vállalkozóként is, magánemberként is.

Vajon hányan élnek úgy a világban, hogy vérverejtékkel küzdenek meg mindenért, miközben mások a semmiért is piedesztára emelve luxuskocsival a fenekük alatt luxusotthonukban nem csinálnak semmit és várják a sült galambot, amit meg is kapnak rendre? Valahogy én sosem kaptam csak úgy semmit. Mindenért meg kellett dolgozzak és tisztelem azokat, akik hasonlóan dolgosan élik értéket képviselve életüket.

Az értékrend mindig megmutatkozik. Az a bizonyos bonbonos ajándék is felemásan sült el még családon belül is. Volt aki meg sem kóstolta: "Nem kockáztatok". Volt aki 5 perc alatt befalta és közölte, hogy kevés (Na pont ő a luxuskocsis, luxusotthonos fenekealátevős). Aztán volt, aki elkérte a receptet és nem győzte jegyzetelni, hogy hogyan készült, mert annyira rajongott érte. De olyan is volt, aki vitrinbe tette, mondván nem ehető, mert házi készítésű. Azok a bizonyos bonbonok 6 hétig készültek esténként munka után és az albérlet ablakpárkányán dermedtek a hidegben, mert akkor még akkora hűtőm volt, hogy egy lábosnyi étel fért csak bele maximum és némi felvágott.

Mind mások vagyunk, másféle értékrenddel, másféle világnézettel.

Egy fogyasztói társadalom közepén, ahol annyiba került az új tűzhelyajtóm, ami lerobbant két hónapja, mint maga akkor az egész tűzhely. Egy 3-4 éves tűzhelyről beszélünk. Semmi fittyfiritty.

És ha elromlik valami, többnyire mindenki újat vesz, mert drágább az alkatrész, mint ha újat vennénk....de közben más fronton is kismillió szemetet gyárt a világ az egyszerhasználatos ruhákig, melyek divatból is úgy néznek ki, mintha a kutya széttépte volna. És a lapos TV is okosabb már lassan, mint aki használja, kommunikál a mosógéppel (mi a fenéért, senki nem tudja), de fontos és emiatt le kell cserélni.

És én vagyok az ufó, akinek a 7 éves telefonja is hiányzik, mert eszembe nem jutott volna lecserélni, mert minek? Működött. És azok néznek hülyének ilyenkor, akiknek tv van könyv helyett minden szobában. Lehet könyv már nincs is.

Dolgoztam nemrég olyannal is, akinek a kézírás olyan megerőltető volt, hogy ínhüvelygyulladást kapott 20 kézzel írt sortól. Én meg nem győzök kézzel rajzolni, mert az elme legjobb pallérozója a toll és a papír. Amikor a gondolatok papírra kerülnek gépelés steril világa helyett. Én értékelem a kézírást.

De olyannal is dolgoztam, aki szerint a gyomlálás lealacsonyító...Érdekes, mert nekem 2 diplomával a kezemben és pár OKJ-s papírral nem tűnik lealacsonyítónak. De ő fiatalként többre tartotta magát. Nem vagyunk egyformák, csak volt közöttünk 20+ évnyi korkülönbség..az én javamra sajnos.

És ezért értékelem, ha valaki felhív és nem rámküld egy sms-t, hogy boldog szülinapot. Mert az emberi kapcsolatok is elkorcsosultak a világban. Ahol egyik szobából chatelve ír át valaki a másikba élő szó helyett....

Lehet másik bolygóra születtem. És nem azért, mert kertész vagyok.